Két vámfalui kisdiák beszámolója a szatmárnémeti kutyamenhely látogatásáról

Városunkban tett látogatást nemrégiben a Vámfalui Általános Iskola 5-6. osztálya. Első sorban nem a város nevezetességeiért utaztak ide, hanem a kutyamenhelyre igyekeztek a gyermekek és kísérőik. A kirándulásról Bala Barbara és Pető Stefánia beszámolóját olvashatják:

Bala Barbara: "A vakáció előtti csütörtökön a Vámfalui Általános Iskola 5. és 6. osztálya az osztályfőnök és a magyar tanárnő kíséretében elutazott Szatmárra, meglátogatni a Freelife kutyamenhelyet. A menhelyhez az út nagyon rossz, főleg ilyenkor, mert nagy a sár és az autók beleragadnak. A menhely vezetője körbevezetett minket és mesélt arról, hogyan kerülnek ide a kutyák és most már csak beteg vagy sebesült kóbor kutyákat fogadnak be, mert nincs több helyük.

Azt is mondta, hogy Németországba szállítanak kutyákat. Ők azt szeretnék, hogy a blökiket ne elaltassák, hanem ivartalanítsák, hogy kevesebb kerüljön az utcára. A menhelyen több százan élnek, és nem tudnak befogadni többet. A helynek több pénzre van szüksége a kutyaeledelre, új ketrecekre, tálakra és ólakra. Az ebek a menhelyen naponta egyszer kapnak enni, kivéve a kölyköket, mert ők kétszer. Innen bárki örökbe fogadhat kutyát, de csakis felnőtt kíséretében. Az emberek nem gondolnak arra, mennyi kedvenc él a világban, melynek nincs gazdája, se otthona. Az emberek többet adományozhatnának és örökbe fogathatnának, mert a menhelyen rengeteg négylábú van, melynek otthonra van szüksége, ahogyan az utcán lévőeknek is.

Én nagyon szeretem az állatokat és sajnálom, hogy az ide került kutyákat a gazdáik elhagyták. Remélem az emberek több gondot fordítanak majd a jövőben a háziállataik tartására." 

Pető Stefánia: "A kutyamenhely látogatása egy csütörtöki, esős nap volt, mikor egy egy napos kiránduláson vettem részt a Vámfalui Általános Iskola 5. és 6. osztályával. Aznap úgy terveztük, meglátogatjuk a kutyamenhelyet, megnézzük a kutyákat és eledelt is viszünk számukra. Mindenki azt hitte, hogy ez a nap akadálymentesen fog eltelni, de sajnos ez nem így volt. Úton odafelé, mikor már csak egy pár lépésre voltunk a céltól, az iskolabusz bennragadt a sárban. Kiszálltunk a buszból, néhányan kissé meg voltak ijedve.

Gyalog indultunk tovább. Vettük a kutyaeledelt és a menhely felé vettük az irányt. Az úton pár embernek már könnybe lábadt a szeme, hogy azt a sok ártatlan kutyát kell majd látni, akiket az emberek csak úgy az utcára dobtak. Amikor végre megérkeztünk, hangos kutyaugatás fogadott minket, ahova csak néztünk, mindenhol kutyát láttunk. Átadtuk az adományt és egy néni mesélni kezdett. Elmesélte, miért, mikor és hogyan jött létre a menhely. Miközben mesélt, néhány szőrmók odajött hozzánk és megengedte, hogy megsimogassuk. A néni azt is elmesélte, hogy itt több mint 450 álltat talált menedékre, és ezek közül a legidősebb kutya 15 éves, akit nem tudtunk megnézni, mert már csak enni jár ki.

Néhány enbek elmondta a történetet is, azt, hogy hogyan és miért került oda, elmesélte, hogy minden egyeseknek megvan a saját történetük. Aznap is jöttek egy kutyáért, akit egy család fogadott örökbe, ezek a kedvencek nagyon jól járnak. Az állam nem támogatja a menhelyet, ezért áruházakban helyeztek el adománygyűjtő dobozokat. Akár egy könyv megvásárlásával is tudjuk segíteni őket. Miután a hölgy mesélt, közelebbről is megmutatta nekünk a szebbnél-szebb csahosokat. Láttuk a szenvedést a szemükben, azt, hogy mindegyikük vágyik arra, hogy egy szerető család befogadja őt. Itt néhány érzékenyebb társunknak újra könnyes lett a szeme, hogy itt kell hagyni őket.

Elköszöntünk a nénitől és elindultunk vissza a buszhoz, amit ez idő alatt sikerült kihúzni a sárból egy traktor segítségével. Ez a nap nagyon emlékezetes maradt mindenki számára és már nagyon várjuk, hogy nyáron visszatérjünk."